Mivel aznap a programom igen változatos volt, amihez kétszer kellett átöltöznöm, rengeteg cuccom volt, így verekedtem át magamat a városon. Útközben azon gondolkodtam, hogy mennyivel egyszerűbb lenne, ha autóval jönnék… Tudod, ez az a fajta gondolatmenet, mint amikor reggel a szemüveges keresi a szemüveget és arra gondol, mennyivel jobb lenne, ha rajta lenne a szemüvege, vagy amikor keresed a telefonodat és az jut eszedbe, bárcsak nálad lenne a telefonod, mert akkor megcsörgethetnéd. Vagy amikor a szemüveget akarod megcsörgetni.

Kiválóan elfelejtettem, hogy a metrót elkezdték felújítani, így belefutottam a pótlóbusz nyújtotta örömökbe. Jó 15 perc késéssel befutottam, bepakoltam a rengeteg cuccot, belőttem az ülést, tükröket, aztán hajrá. Index balra, kifelé a parkolóból. Elsőként értem oda, rituálisan le is fulladtam a sorompónál megint, ez az elindulás kezd az agyamra menni kicsit. Át a zebrákon, ki a négysávosra, kis tekergés a telepen, aztán uccu neki kifelé a kétsávosra kicsit odébb. Ja. Én. Száguldozzak, tartsak oldaltávot a jobbról parkoló autóktól, a mellettem a belsőben baloldalon hatvannal tépőktől – 50 km/h a sebesség limit – váltsak hármasba, négyesbe, aztán vissza, aztán fék, kettes, kikerülés jobbról, barról, átsorolás, gyalogos átengedése teljes stoppal, újra elindulással, lefulladással, közben nézzem az összes tükrömet és lehetőleg egyenesen közlekedjek a sávomban és ne mint az ökörhugyozás.

Volt két jó momentum. Észrevettem, hogy megint srégen haladtam a sávomban. Nem volt tragikus, de feltűnt, hát egy határozott mozdulattal irányba állítottam a kordét. Oktatóm megjegyezte, hogy ha lehet, ettől a jövőben igyekezzek tartózkodni, mert különben egyszer konkrétan be fog mellettem kekszelni, ami nem lenne egyikőnk számára sem túl előnyös. A másik az volt, hogy notóriusan műveltem az üresben lámpáig gurulást. Na most ez egy baromság. Miért? Mert mi van, ha a lámpa zöldre vált, te visszaengeded a kuplungot, rálépsz a gázra, mert mégis haladni kéne, de nem haladsz, mert nem vagy sebességben? Megmondom, kapkodás. A helyes technika az, hogy csak benyomod a kuplungot, ha nagyon lassulsz, visszaváltasz alacsonyabb fokozatba és benyomva marad a kuplung egészen addig, amíg el nem dől, hogy mehetsz-e tovább, vagy teljesen meg kell állni. Utóbbi esetben fék, tényleg kiteszed üresbe, megállsz, kuplung fel, állsz a féken. Jön a sárga jelzés, vagy indul a forgalom, kuplung be, tolod az egyest, indulás. Miért jó, ha nem rakod ki azonnal üresbe? Mert ha kell, azonnal van vonóerőd, illetve kíméled a váltót is azzal, hogy nem kapcsolgatod annyit. Sok kicsi sokra megy, hatással van az élettartamára. Miért volt emlékezetes? Azért, mert oktatóm türelemmel szólt egyszer, kétszer, háromszor, majd mikor negyedszer is próbálkoztam, gyengéden elkapta a kezemet mozdulat közben és visszatette a kormányra. Tisztára, mint anya a hülye gyerekének. :D

Titkos tipp: az sávban való szitálásra asszem találtam egy megoldást. Belőttem úgy, hogy a terelővonal ott tűnjön el a látóteremből, ahol az A oszlop és a motorháztető találkozik. Azt hiszem, ez hatékony módszernek bizonyult, mert oktatóm nem szólt többet a kacskaringózásért. Nyilván ez azt eredményezte, hogy picit a sávom bal széle felé tartottam, ami ebben az esetben indokolt is volt, mert az út jobb oldalán sok helyen autók parkoltak, útjavítás volt, teherautóról rakodtak le, vagyis célszerű volt picit balra húzódni. Normál esetben inkább középen érdemes haladni.

Oktatóm többször rám szólt, amikor negyedikben hajtottam, hogy száguldok. És valóban. Lenéztem az óracsoportra és a mutató a 60-as osztást csiklandozta az 50-es táblák mellett. Megkért, hogy vegyek vissza, mert ebből bünti lesz, így onnantól rendszeresen pislogtam lefelé a műszerekre és tartottam a 40-50 km/h sebességet.

Legutóbbi bejegyzésemben regéltem arról, hogy igyekeztem fejben felkészülni erre az alkalomra, hogy jobban menjen a váltás és a fékezés. Ennek meg is lett az eredménye, a váltás már-már készség szinten ment, oktatómnak sokszor szólnia sem kellett, figyeltem a motorhangot és mikor jónak láttam, kapcsoltam a következő fokozatot, felfelé és lefelé is. A fékezések is simábban mentek, sokszor teljesen bólintás nélkül sikerült a megállás, de amikor nem, az sem volt heavy metálos head banging.

Most ugyanezt a mentális tréninget az elindulással játszom. Tömegközlekedés közben billegetem a lábfejeimet például, elképzelem az elindulásokat. Persze nem az adott jármű mozgása szerint, csak úgy. Kíváncsi vagyok, működni fog-e.

Az elméleti minimum 30 órának tehát a harmadán túl vagyok, ellenben kilométerből az 580-nak a tizedét sikerült csak megszerezni eddig. Nyilvánvaló, hogy a városi forgalom nem alkalmas a kilométer-gyűjtögetésre, de ha sikerül hamar belejönnöm, oktatóm szerint mehetünk majd amerre a szemünk lát, nagyobb távokat is. Azt mondta, úgy gondolja, nekem nincs gondom a vezetéssel, jól állok a közlekedéshez, hamar és simán meglesz a jogsim. Persze aznap megint vigyorogtam egész nap, félméterrel a föld felett lebegve. Azt hiszem, mondhatom, hogy a borzalmas budapesti közlekedési kultúra – vagy annak hiánya – ellenére is szeretek vezetni. :)