Irány a vadon! Elindulás, index balra, kifelé a parkolóból. A parkoló kijáratánál emelkedik az út és sorompó van, amit egy kártya odaérintésével lehet nyílásra bírni. Mivel sok mazsola közlekedik keresztül-kasul a parkolón, óhatatlanul előfordul, hogy egymás elé, mögé kerülünk. Elém is bekerült egy kolléga, megközelítettem, amennyire jónak láttam, kuplung ki, fék, üres. Mögöttem lassan közelített egy néni egy Yarisban. Aztán rögtön rájöttem, miért nem jött közelebb mögöttem a hölgy, nyilván már megvoltak a tapasztalatai a fajtánkkal.

Az előttem álló tanulóautó elkezdett ugyanis visszagurulni. Erre oktatóm meglehetősen izgatott lett és határozottan megkért, hogy minden kezelőszervet adjak át neki („ENGEDJEN EL MINDENT!!!”), hogy hátrébb gurulhasson, megkímélve ezzel a másik jármű hátulját és a mi autónk elejét. A Yarisnak a közelébe sem értünk persze. Az évek meg a rutin… Azóta én is tudom, hogy tanulóautóhoz nem megyünk annyira közel, mint normális esetben, mert bármi történhet.

Végre odajutottam a sorompóhoz, gondoltam, én nem fogok bénázni. Felgurultam, fék, kuplung ki, automata ablak le, kártya odaérint, ablak fel, kártya a helyére vissza, büszke voltam magamra, hogy milyen flottul ment. Addig a pontig. Mert amikor egyesbe kapcsoltam és indulni akartam, nem léptem le a fékről időben, hogy gázt adjak az emelkedőn való elinduláshoz, a kuplung már túlságosan fent volt, én meg lefulladtam, annak rendje és módja szerint, ahogy az a nagy könyvben meg vagyon írva. Oktatóm besegített, végre haladunk. Egymás után van két zebra, a kettő között jó 10 méter. Persze ott áll a szlovák rendszámos fehér Mercedes terepkupé vészvillogóval. Tök szabálytalan, de kit zavar? Hát mondjuk az egyszeri mazsolát, aki szeretné látni, hogy van-e gyalogos aki keresztül akarna közlekedni abból az irányból a zebrán, vagy nincsen… A zebrákon túljutottunk, a négysávos út következett, amire balra akartunk kikanyarodni de előtte még megfogott egy lámpa. Így volt időm elgondolkodni az életemen, hogy milyen veszedelmek várnak ránk, mialatt átszeljük Budapest egyik legforgalmasabb útját keresztben, sűrű forgalomban. Lámpa sárga, tolom a kart egyesbe, kuplung fel éééééés, megint lefulladtam. Hát itt megkerült a sírógörcs, hogy mégis mi a fene van velem, amiért lassan el tudok indulni, gyorsan viszont nem? Ezen dolgozni kell. Oktatóm kihúzott a pácból, motorindítás, adott egy nagy gázt és már hasítottunk is. A következő lámpánál már nem volt gond az elindulással és hamarosan lekanyarodtunk egy kevésbé forgalmas, társasházas övezetbe, ahol békében osonhattam némileg darabos mozdulatokkal.

Érdekes élmény 27 évesen valami ennyire alapvetőt tanulni. Biciklizni, úszni az ember gyerekként gyorsan megtanul, de ennyi idősen már más a helyzet. Például banális, de egyáltalán nem egyértelmű még ezen a ponton sem, hogy mekkora kormányelfordítás mekkora kerékelfordulást eredményez. Egyszerűbben megfogalmazva, mekkorát tekersz a kormányon ahhoz, hogy az adott kanyart egy íven be tudd venni és ne kelljen gépészkedni kanyar közben (ekkor azt is megértettem, Palik Laci miért témázott ezen annyit).

Fel, s alá autókáztunk a telepen, különféle belátható és kevésbé belátható kereszteződéseket és kanyarokat gyakorolva. Érdekes például, hogy ha belátható a kereszteződés és kettesben gurulsz, nem kell benyomni a kuplungot, elég csak annyira lelassítani az autót, annyira, hogy biztonsággal körül tudj nézni. Ehhez csak elveszed a gázról a lábad és picit rásimítasz a fékre. Ugyanakkor, ha a kanyar, vagy kereszteződés beláthatatlan, mert a sarkon fa, bokor, autó, épület, esetleg mindhárom blokkolja a kilátást, akkor bizony kuplung be, fék, megállsz, egyes, araszolva benézel a kanyarba, kereszteződésbe, aztán ha szabad a pálya, akkor tünés.

Nagyon nehéz mindenre odafigyelni. A kuplung nyomkorászása, a váltó megálláskori automatikus üresbe pakolása külön figyelmet igényel. Az elindulás nekem amúgy is kicsit mumus, de ugyanilyen a fékerő annyira finom adagolása, hogy megállásnál ne bólintson az autó. Minden irányváltásnál irányjelzőt használni, nem csak előre és a bal-, illetve belső tükörbe sasolni, hanem bizony jobbra is, figyelni a járdát, a bicikli sávot, nézni rövid, közép és hosszútávra magad elé, táblákat olvasni, a többi autót figyelni, a gyalogost figyelni, előre gondolkodni és még az autót is kezelni, nagy falat. Annyira nagy, hogy az emberi agy a rengeteg bejövő információt alig győzi feldolgozni megfelelő időben. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy az ember friss KRESZ vizsgával még elég jól tudja a szabályokat, de a közlekedés többi résztvevője ezeket vagy nem tudja, vagy csak tesz rájuk magasról. Szabálytalankodnak rendesen és neked ahhoz is alkalmazkodni kell. Oktatói segítség nélkül – értsd, szteppel a pedálokon folyamatosan – egy kanyart nem élsz túl egyedül.

Mire visszaérkeztünk kis szeánszunk végén a parkolóba, úgy éreztem magamat, mint akit helybenhagyott egy talicskányi aprómajom… Beletelt vagy negyedórába, mire felfogtam, hogy mit is csináltam az elmúlt másfél órában. Vezettem. Rendesen, élesben, kint a forgalomban, én, vezettem. Úsztam a boldogságban, egész nap fülig ért a szám. Nem volt olyan misztikusan orgazmikus élmény, mint amire számítottam, mert még nagyon sok rutint kell szereznem ahhoz, hogy élvezni tudjam, de ez normális. Viszont megcsináltam azt, amit sosem tudtam, mertem korábban elképzelni: részt vettem a forgalomban, figyeltem, döntöttem, vezettem.

Sokat gondolkodtam azon, mit csinálok legközelebb másképp. Fejben sokat gyakoroltam a sebességváltást például, hogy legközelebb már ne vegye el a figyelmem jelentős hányadát, hanem menjen érzésből. Gondolkodtam kormányszögeken, igyekeztem visszaidézni, mekkora kormányelfordításra, hogyan reagált az autó. És a fékezést is gyakorolgattam fejben, mantráztam magamnak, hogy csak finoman, nem kell a gerápppáá, nem bólogatunk. E mentális tréning eredményéről a következő alkalommal lesz alkalmam megbizonyosodni és persze jövök a részletekkel is.

Ha valakinek nem lenne meg az ikonikus Renault Clio Gerappa reklám: