Nem csak én gondoltam úgy, hogy ideje kilométert gyűjteni, oktatóm is erre az álláspontra helyezkedett, így kirándultunk egyet Szentendrére. Oda-vissza negyvenpár kilométer az egész út, szóval legalább a kilométereim is gyűlnek szépen. Ez a heti egy alkalom nyilván nem a legideálisabb, de nincs mit tenni, a jó oktató ritka és népszerű, összeteszem a két kezem, hogy járhatok hozzá.

A legnagyobb fejlemény, hogy végre fejlődést értem el a figyelemmegosztásban. Tudtam figyelni a tükröket, a forgalmat, a kocsi kezelése ösztönösebbé vált, az elindulásaim egyenletesek és dinamikusak, a fékezéseim simák és jól adagoltak, persze egy mazsola szintjén. Már nem éreztem magamat útakadálynak. Nagyon nagy örömmel vettem észre, hogy a táblák cirka felét is sikerült felfogni, ami a nullához képest óriási előrelépés.  Végre berögzült, hogy megállásnál váltó üresbe, kuplung felenged, jobb láb a féken, bal láb pihen. Oktatómnak emiatt korábban rengetegszer rám kellett szólnia, most egyszer felejtettem csak el és már nyúltam a váltóért, hogy pótoljam, de megelőzött.

Amennyire félelmetesnek tűnik először az, hogy annyi másfél-kéttonnás gép közlekedik több sávban nagy tempóval egymás mellett, a valóságban valahogy megnyugtató. Lehet, hogy csak a csorda-effektus, a döntéshozatal súlyának megosztása, illetve inkább annak illúziója az, ami az embert ebbe az ellazult állapotba helyezi, de nagyon kellemes volt. Az igazság az, hogy nem volt nagy forgalom. Egyedül az Árpád-hídon kaptunk be egy kis dugót, ott kellett araszolgatni, de nagyon érdekes tapasztalat volt.

Utána meg húztunk északra, mint délre a vadlibák. Bocs, képzavar. Hosszú egyenesek, elnyújtott kanyarok, gyér forgalom, sík, út, isteni volt.

A sávtartást gyakoroltam, azt hiszem, sikerült némi fejlődést produkálnom. Mindössze kétszer fullasztottam le az autót kapkodásból fakadóan, vagyis sokkal kevesebbszer, mint legutóbb. Az elindulásaimmal csoda történt, 10-ből 7-szer remekül ment, néha éreztem is, hogy még egy kis gáz és tapadásvesztés lenne a vége. Nagyon jó érzés volt. A váltásoknál néha hamar nyomtam be a kuplungot, úgy, hogy a gáz még nem volt teljesen felengedve, ez olyan, mintha rev-matchelni akartam volna. Elkezdtem rá odafigyelni és óra végére eltűnt.

Mivel lakott területen kívül lehet 90 km/h-val is tépni, volt olyan, hogy elmerészkedtem 85 km/h magasságába is. A kocsi stabilan futott, csak a szélzaj nőtt meg, illetve megtapasztaltam, hogy 5. fokozatban a 90 lóerő mérsékelt dinamikával vonja a kocsit, ami hétköznapi felhasználáshoz elég, de ha dinamikát akarok, akkor bizony „visszakettőpadlógáz”. A háromsávos úton bőven van tér, forgalom viszont alig volt, tiszta zombi apokalipszis feeling, nagyon jól éreztem magam.

Összességében ez az alkalom már nagyon valóságosnak tűnt. Értem ezalatt, hogy amikor oktatóm épp nem adott instrukciókat és a gépjárműben csend honolt, rájöttem, hogy ilyesmi érzés lesz majd egyedül menni. Szabadnak éreztem magam, egyszerűen fenomenális volt. Ez az, amit ettől az egésztől vártam és úgy néz ki, ez tényleg olyasmi, ami beváltja a hozzá fűzött reményeimet. Volt ezzel kapcsolatban bennem ugyanis némi félelem, mert egy régi, kedves barátom miután megszerezte a jogsiját, azt mondta, hogy „ez nem az, mint amit vártunk, egyáltalán nem olyan jó érzés”. Bármennyire is szeretem a cimborámat, azt kell, hogy gondoljam, a hozzáállása nem volt az igazi, mert nekem a vezetés tényleg olyan örömet okoz, mint vártam.

A konklúzió tehát, hogy ha az ember tényleg szeretné ezt, már 18 óra alatt el lehet jutni egy jó szintre. Nem tudom, mennyi kell ahhoz, hogy oktatóm vizsgaérettnek minősítsen, gyanítom, hogy azért ha nem is sokkal, de picivel meg fogjuk haladni a 30 órás keretet. A bátorságom már alakulóban van, tudok döntéseket hozni, nyilván most azon kell dolgozni, hogy ezek jó döntések legyenek, de hát erre való a tanulás. Kicsit néha már érzem, hogy a hátsómban van a patron és örülnék, ha a kezemben lenne a kártya, vagy esetleg heti két órám lenne, hogy gyorsabban haladhassak a célom felé.

Titkos tipp: Hogy győzd le a parát? Egyszerű: jó oktatót válassz, akiben meg tudsz bízni. Én teljes biztonságban érzem magam az oktatóm mellett, szépen szót fogadok és sosem félek. A vezetés egyébként is terápiás jellegű, mert minden mást kizár az agyad. Olyan, mint másoknak a munka, vagy a tanulás. Kis agyad érzi ugyanis, hogy itt nem babra megy a játék és mindent megtesz, hogy életben maradj. Teljesen meditatív állapotba kerülök mikor vezetek, csak én vagyok, a forgalom, meg a gép. Mindig boldogan és felfrissülve szállok ki óra végén, még ha el is fárasztott a speciális koncentráció.

Nem kell tehát félni, igenis meg lehet tanulni, még ha az elején a lábaid bután nyomogatják a pedálokat és darabosan kormányzol és teljesen irreálisnak tűnik, hogy ebből valaha is értelmes autóvezetés lesz.

A következő órára oktatóm a híres-hírhedt M0-ás autópályát ígérte be, oda megyünk terrorizálni a népet. Vigyázz körgyűrű, jön a mazsola!